Az én kérésem.

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,Immár tudom, hogy nem maradnak itt,Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, -Az élet erre lassan megtanít.Mert mi az élet? Percek rohanása;Fagyos viharként száguld mindenik,Mögöttük sír a kertek pusztulása,S a rózsabokrot földig letörik.Illatos szirmok, zöldelő levélkék!...A vihar szárnyán mindez elrepül,Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég:Ott áll a kert siváran, egyedül.Én sem számítok semmi kegyelemre,Én felettem is végigzúg a szél,Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertjeJobban megvédve nincs a többinél.Én készen állok minden fájdalomra,Nem hall ajkamról senki sem panaszt,De most szívemnek még egy vágya volna.S ha jó az Isten, meghallgatja azt:Ne vágtassanak szegény rózsakertenAz összes szelek, mind, egyszerre át,Ne várjon rájok elfásulva lelkem,Ne törjenek le minden rózsafát;Tépjék szirmait egyenként le, lassan;Mind külön fájjon, sajogjon nekem,És mindegyiket nagyon megsirassamÉs minden könnyem egy-egy dal legyen az én kérésem